Személyközpontú terápia

A személyközpontú terápia egy másik emberrel való, fokozatosan fejlődő együttlét, amely az egészségét és a személy növekedését eredményezi. E terápia legfontosabb hipotézise: a személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, amelyek önmaga megértését mozdítják elő, létmódjában és viselkedésében pozitív változásokat eredményezhetnek. Ezeket az erőforrásokat sajátos emberközi kapcsolatokkal mozgósíthatjuk. Ha a terapeuta vagy segítő személyes gondoskodást, mély, érzékeny, ítéletmentes megértést tapasztal és azt a másikkal közölni képes, a pozitív irányú változások nagy valószínűséggel megjelennek. Az egész terápiás folyamatban a viszony milyensége a döntő.

Milyen esetekben javasolt?
Carl Rogers, a személyközpontú (vagy kliensözpontú) terápia megalapítója a diagnózisalkotás ellen foglalt állást: a diagnózis betegszerepbe hozza a klienst. Másrészt a kliens észleli legjobban önmagát, ő "tudja" mik a kiváltó tényezők, így a saját ügyében ő a "legjobb diagnoszta."
A személyközpontú terápia főleg akkor javasolható,
• ha a személy inkongruencia állapotában van,
• ha emocionális feszültsége, önkép- és élményzavara előtérben áll,
• ha tartósan interperszonális és beilleszkedési zavarokkal küzd, és
• jól kezelhetők reaktív állapotok, stressz-kezelési deficitek, ambivalenciák, életvezetési problémák.

Fő indikációs területek betegségkategóriák szerint:
• hangulatzavarok,
• szorongásos zavarok
• pszichoszomatikus betegségek,
• viselkedészavarok,
• személyiségzavarok egyes típusai,
• szupportív formában, rehabilitációs szakaszokban jó szkizofrén pszichotikusok, deviánsok esetében is.

A módszernek abszolút kontraindikációja nem létezik.

Módszerkombináció:
A személyközpontú terápiát "tisztán", önmagában ritkán alkalmazzák, általában terápiás programok részei. A személyközpontú terápiákkal jól összhangba hozhatók a relaxáció különböző formái, a nem szisztematikus deszenzitizálás, néhány speciális viselkedés terápiás módszer és a kognitív terápia egyes elemei.

Írta: Bérdi Márk​